Tequila

2013 május 30. | Szerző: Belleth

  Sziasztok!

A nevem Tequila, árva vagyok.

Én is a Rex Komáromi Állatvédő Egyesület gondozása alatt állok, március 4-én találtak meg ezek az angyalok Komárom-Esztergom megyében, Tát és Dorog között tengettem életem az út szélén. Gazdáimra, illetve hogy hogyan jutottam a kolduló kutyák sorsára, már nem emlékszem. Megmondom őszintén, nem is akarok rá emlékezni. Örülök, hogy véget ért ez az időszak, és most biztonságban érezhetem magam. Hálás vagyok ezeknek az Angyaloknak, hogy felkaroltak, hellyel és étellel kínáltak, orvoshoz vittek, gondoznak azóta is, töretlenül.

De ma új nap virradt! Rám mosolygott a szerencse, és Belltől lehetőséget kaptam, hogy blogjában bemutatkozzak a nagyvilágnak! A leendő gazdimnak, aki életem értelme lesz végre! 🙂 Hurrá! Pedig, megmondom őszintén, remélni sem mertem, hogy én leszek ez a második szerencsés fickó az árvák közül. Főleg, mert én nem is ott élek ahol a többiek, hanem picit távolabb, egy félreeső tanyán, kicsi kennelbe zárva.  De Bell, látva szenvedésem, érezvén fájdalmam, tudva hogy senki sem érdeklődik irántam, úgy döntött, eljött az Én Időm!  És íme, itt vagyok, kitárom nektek teljes szívemet-lelkemet, hogy végre esélyem legyen arra, hogy én is gazdis kutyának mondhassam magam.

Mert higgyétek el, én is esélytelen vagyok az emberek szerint. De én ezt nem értem, miért?  Hiszen szép vagyok, okos vagyok, erőm teljében, ráadásul nem is fekete a bundám! Én egy német boxer vagyok, izmos, erős kutya, aki fajtám minden jellembeli tulajdonságával rendelkezik, de azon túlmenően -árvaságomból adódóan- még inkább alkalmazkodó, hálás “dög” vagyok!  Hát mondjátok, én miért nem lehetek boldog? Miért nem érdemlek meg egy jobb életet?

Jelenleg egy, a várostól kissé félreeső telken vegetálok. Igen, ezt nem lehet életnek nevezni, csak vegetálásnak. Egy pici kennelbe vagyok bezárva egész nap! És a kínok között, melyeket magammal vívok, a nap fénypontja, mikor Gézus megérkezik! Már teljesen lázban vagyok, mikor közeledik a napszak, hogy jön. Éberen figyelek, fülelek a kennelben, mikor hallom a jöttét. Lépéseit, légzése ritmusát, és illatát ezer közül is felismerném! 🙂  És, mikor meghallom a számomra oly kedves hangokat, illatot, a kapu nyitását, ahogy ropog az a kevés fű a talpa alatt, teljesen eszemet vesztem. Ugrálok, viháncolok mint valami őrült kisgyerek, hogy “Gézus, Gézus, végre itt vagy, megjöttél, már úgy vártalak! Gyere ide, naaa, ne törődj azzal a tápos zsákkal, hajítsd le a sarokba, fuss ide és engedj ki gyorsan! 🙂 ”  És mikor végre meghallja a hangom, és kienged, huss, kirontok a kennelből, nekiugrok Gézusnak, és annyira örülök neki hogy átölelem, és sok-sok kutyapuszit adok neki. Mikor sikerül lehámoznia engem magáról, futok pár kört, míg ő elkészíti az ételt, majd odahív és megetet. Ez a napom fénypontja, az az 1-2 óra míg ezzel a pasassal lehetek, aki gondomat viseli, szeret, játszik velem. Minden nap jön. Hóban, sárban, szakadó esőben, hőségben, szélben. Mindig. Ha fáradt, álmos, rossz napja van, vagy dolga lenne, akkor is beugrik, sosem feledkezik meg rólam. Miután játszottunk, futottunk,  majd pedig ettem, még következnek a simogatás hegyek, aztán visszazár a kennelbe és gyors léptekkel elmegy. Nem vagyok biztos benne, hogy ez nem-e inkább menekülés, mert esetleg attól fél, ha lassan megy és visszanéz, már nem fog tudni otthagyni. De ő erős, a sok általa látott kutyasors edzette lelkét. Elmegy, vissza sem nézve, és másnap nagy vigyorral jön újra! 🙂

A sok egyedül töltött órákban, míg a gondozómra várok, sokat álmodom. Csukott és nyitott szemmel egyaránt. Sokszor, csak állok ott magamban, és figyelem, nem-e jön valaki arra, egy gazdijelölt, egy kedves ember, aki hátha magához venne. Egy ilyen pillanatot örökít meg a felső kép.  A szomorú Tequilát, akinek egyetlen vágya, hogy családban legyen.  Angyalaim azt mondják, valaha családban éltem. Mikor rám találtak, nem voltam különösen sovány, ápoltnak látszott a rövid bundám, és a szobatisztaságom, lakásbarát viselkedésem is erre utal. Repültek is velem azonnal orvoshoz chip-et nézni, de sajnos, nem találtak 🙁

Én igyekszek jó kutya lenni. Nem vagyok ugatós, imádom az embereket, bújok hozzájuk amennyire csak engedik, okos vagyok, tanulékony, lakásban-házban nem rongálok. Ideális kanapédög lehetnék, ha emellett a napi mozgásom biztosított. Nem kell nagy dolgokra gondolni, naponta 4-5 hosszabb séta is elegendő, vagy ha van rá lehetőség, a természetben kicsit meg is futtathatna a gazdi, illetve szívesen próbálnék ki kutyás sportokat! 🙂

Viszont nem fogok senkit átverni, egy hibám azért van: kutyákkal szemben hajlamos vagyok a dominanciára.  Azt mondják, az ilyesmi kezelhető, tehát hogy lehetőség van rá hogy rehabilitálódjak, és pár hónap alatt elhagyjam eme rossz tulajdonságom.  Csakhogy, a Rexnek erre sem anyagi háttere, sem ideje és emberi erőforrása nincs, hogy engem rehabilitálásra hordjon, vagy hogy egyik tagjuk rehabilitáljon. Ők munka, család mellett foglalkoznak velünk, az árvákkal, és ilyen mélységben már nincs rám idejük, erejük. Pedig de jó lenne, ha én is kutyatársaságban lehetnék! Akkor nem lennék állandóan egyedül, lenne kivel játsszak, fussak, és talán gazdira is hamarabb találnék így.

Én biztos vagyok benne, hogy a Gazdi kedvéért képes lennék még erre is. Én a gazdiért bármit megtennék, amit csak kér. Még kutyás rehab csoportba is képes lennék miatta járni, hogy a többi négylábú tanítson meg viselkedni…. Csak gyere már értem, édes Gazdim!!! Epedve várlak!

Íme a bizonyíték, micsoda jó fiú vagyok, ha emberek között lehetek. Én igazság szerint, ilyenkor ÉLEK. Teljesen mindegy, hogy csak az ember lábánál fekszek-e, vagy játszanak velem, vagy megölelnek, a lényeg, hogy mellettem legyenek a kétlábúak.  És mikor ebben részem lehet, szűnni nem akaró vigyorgó fejjel járok-kelek a világban.

Íme:

 

Nos, kedves Idegen! Ha felkeltettem érdeklődésed, még egyetlen dolgod van, mielőtt tárcsázod a mobilszámom: olvasd el kérlek megmentőim írását Rólam.

Íme:

 

Szerető, felelős gazdit keresünk ennek az álomszép kutyának!

Tequilát 03.04-én találták Tát és Dorog között. A fiatal kutyus az út mentén bóklászott céltalanul. Chip nem volt benne, de mivel nem csak egy szépséges, hanem egy rendkívül emberbarát, szeretetreméltó és okos kutyust ismerhettünk meg személyében, bíztunk az eredeti gazda jelentkezésében. Fejét valamilyen ütés érte – lehetett szándékos, vagy baleset- , s ez a trauma a szemére is hatással volt, ezért kezelése folyamatban. Erről még tájékoztatást adunk, de az biztos, hogy semmiben nem akadályozza a kutyust, ezért sem vettük elsőre észre. Tequila, azóta is csak a kedves, alkalmazkodó oldalát mutatta meg, teljesen szobatiszta, lakásbarát, csendes, figyelmes kutyus. Azonban fajtársaival eddigi tapasztalataink szerint egyáltalán nem barátságos, így vagy egyedüli kutyusnak, vagy csakis hozzáértő gazdinak ajánljuk.
Testi ereje meghatározó, szüksége van rendszeres lemozgatásra, játékra, futkározásra. Sajnos a képeken látható helyén csak rövid ideig maradhatott, most egy kis kennelben raboskodik, ami szerencsétlennek maga a kínzás.
Gondos, felelős és hozzáértő gazdit keresünk számára, olyan otthont, ahol sokat foglalkoznak vele, mennek vele, hogy minél többet lehessen a szeretett kétlábúak közelében!

Érd: 06-30-832-9593

És még pár gondolat a német boxerekről, mert sajnos, ez a fajta is sok  előítélet tárgya lett. Íme a bizonyíték, hogy mi is az igazság:

A boxer viselkedése és jelleme

Nem valószínű, hogy akad még egy olyan kutyafajta, melyről annyi élesen ellentétes vélemény, s olyan sok tévhit hangzana el, mint a boxerről.

Ha valakit megharap, nem tudja elengedni… ha nyers hússal etetik, megvadul – többen állítják. Ártalmatlan, jámbor luxus eb, amely még a légynek sem árt – tartják sokan.

Mi az igazság? Kiknek higgyünk? Milyen hát valójában a boxer?

A végletek kutyája. Játékos, mindig készen áll a hancúrozásra, sőt legtöbbször ő kezdeményez, még pedig ellenállhatatlan kedvességgel és kitartással. Víg kedélyét, kölyökkutya pajkosságát megőrzi késő öreg koráig. Játékközben sohasem durva, megkapó önfegyelemmel tart mértéket, mindig tudja, hol a határ, meddig mehet el a játékban, birkózásban úgy, hogy ne okozzon fájdalmat. Soha nem él vissza rendkívüli erejével.

A másik véglet a keménység: nincs még egy kutyafajta, amelyik olyan önfeláldozóan – akár élete árán is védené gazdáját, mint a boxer. Roppant erejével, vakmerőségével, embernek, állatnak egyaránt félelmetes ellenfele.

Íme, ez a boxer!

Az egyik pillanatban még bohókásan játszik bárkivel, a másikban viszont már bőszülten ront az illetőre, ha az gazdáját “fenyegeti”. Megjelenési is tükrözi a két végletet: teste elegáns, mozgása harmonikus, megnyerő, feje viszont már-már félelmetes.

Lehet, hogy kissé merész megállapítás, de egész sor hasonlatosságot találunk a boxer és a nagymacskák között. A fejforma, a fejtartás, a mozgás mind-mind az oroszlánéra emlékeztet. A boxer természetében is felfedezhetjük a “nagymacskás” vonásokat. Szeret lustálkodni, naphosszat heverészek, szunyókál. Kényelmessége, lomhasága azonban csak látszólagos. Érdekes jelenség például, ha támad a boxer. Amikor megpillantja ellenfelét, szinte szoborrá merevedik, majd meglapul és kúszva, gyors mozgással közelíti meg a kiszemelt célpontot, aztán “kilövi” magát és ellenállhatatlan rohammal, szinti elsöpri a másik állatot. Támadás közben – a többi kutyafajtával ellentétben – soha sem csahol, hanem mélyről jövő, ijesztő hangon hörög, morog.

Nem véletlen, hogy aki nem ismeri ezt a fajtát, ha találkozik vele, messze elkerüli. Pedig nincs hamis, sunyi boxer. Ezek a kutyák nagy erejük ellenére ritkán kezdenek verekedést, ám soha meg nem hátrálnak, s ha támadnak – mindig szemtől szembe teszik azt. Jellemük nyílt, őszinte, egyenes. Lakásban, kertben egyaránt ideálisan tartható. Helyét gyorsan megszokja, minden körülményhez könnyen alkalmazkodik.

Társasházban sem okoz problémát a tartása. Csendes, kiegyensúlyozott, a lakók nyugalmát nem zavarja, mert nem ugatós, többnyire hetekig sem hallatja hangját. Szőrzete rövid, ezért könnyen tisztán tartható.

Tanulékony, gyorsan és szívesen sajátítja el még a legbonyolultabb feladatokat is. A gyerekeket különösen szereti, megbízható hűséges őrzője, játszótársa a kicsiknek.

(Forrás: Szinák-Veres: Barátunk a boxer)

 

 

 

Kormi

2013 május 29. | Szerző: Belleth

Sziasztok, Kormi vagyok!

 

Szeretnék Nektek bemutatkozni Bell blogjában, akinek ezúton is köszönöm a lehetőséget, hogy egy ilyen kisöregnek lehetőséget biztosít a leendő gazdik figyelmének felkeltésére.

A Rex Komáromi Állatvédő Egyesület gondozásában vagyok, immáron közel 4 éve, és sajnos, a “Többszörösen esélytelenek” táborát gyarapítom: idős ivartalanított kan vagyok, ráadásul fekete, keverék, és nincs feltűnő szépségem sem. Gondozóim szeretnek, gondoskodnak rólam, igyekeznek megszépíteni utolsó éveimet. De többedmagammal élek, aminek az a hátulütője hogy kennelben vagyok a nap jelentősebb részében, és sok kutyussal kell osztoznom a gondozóim figyelmén, szeretetén.  Nagyon imádom ezeket az embereket, és rossz szavam nem lehet rájuk, hiszen bőséggel etetnek, játszanak is velem, van kutyatársaság is. De míg a kennelben vagyok, alváshoz készülök vagy álmodok, csak egyvalamire tudok gondolni: hogy én GAZDI-ra vágyom! Életem minden egyes pillanatában azt várom, mikor jön el értem a gazdi, aki életem végéig szeretni fog, és akiről én is gondoskodhatok. Nincs már sok időm hátra, és ezt a néhány évet mindennél jobban szeretném családban tölteni!  Négy éve erre várok. Várok, eddig reménytelenül. Pedig higgye el mindenki, én egy nyugodt, engedelmes, barátságos kutya vagyok, aki csak egy kis szeretetre vágyik, egy csöppnyi otthonra, és ezért hajlandó vagyok bármire. Életem célja, hogy imádott gazdám kedvében járjak!  Csak jöjjön már értem! Minden nap, ahogy kinyitom a szemem, epedve várom az emberi hangot, az emberi kéz simogatását, azt a pár percnyi figyelmet és törődést ami nekem jut. És minden olyan nap, mikor idegen hangokat hallok, gazdijelöltek látogatnak el hozzánk, szívem majd’ kiugrik a helyéről örömében, izgalmában, hogy hátha ma én leszek a szerencsés! Mily jó lenne, micsoda öröm, mekkora hála és puszihegyek! 🙂  És jönnek a gazdik, csacsognak, és rám sem nézve elhaladnak kennelem előtt. Észre sem vesznek. Gondozóim ezért próbálják rám felhívni a figyelmet, de mit sem segít, az ember megrázza a fejét, és tovább megy. Pedig ha tudnák! Ha csak 5 percet adnának nekem, egy lehetőséget, hogy bemutatkozzam nekik, látnák mekkora a szívem, milyen jó természet vagyok… dehogy akarnának akkor másik kutyát, engem vinnének, csakis engem!

De, most minden másképp lesz! Most, itt, minden kétlábú látni és olvasni fog! Megváltozik az életem, gazdis leszek, csak ebben reménykedem! 🙂

Íme, gondozóim jellemzése Rólam (csak hogy ne kizárólag az önreklámot halljátok), egy vers, illetve további “sztárfotók ” szerény személyemről. 🙂

 

SEGÍTSETEK KORMIKÁNAK, HOGY NE MARADJON ÉLETE VÉGÉIG ESÉLYTELEN!
Kormi szeretne egyszer az életében igaz gazdira találni! Ekkora szívvel, odaadással sem érezhette még hogy tartozik valakihez, akinek ő fontos!

Kormi már majdnem három éve a védencünk. Senki az ég világon nem akarta még őt, pedig semmivel sem rosszabb a társainál, ugyanannyira tud szeretni és kedveskedni, a tekintete is épp oly hálás, és a farkincája is ugyanúgy beindul a boldogságtól. Ezalatt a 3 év alatt a mára már őszülő pofijú kutyus több kifutóba is bekényszerült és minden alkalommal alkalmazkodnia kellett az új társasághoz. Pedig Kormi már csak nyugalomra vágyna. Húúúúh de boldog is lenne egy fotelért a gazdi mellett, közös tévénézésért, kedves szavakért, de ha nem lakásba költözhetne, akkor a kert nyugalmáért, a szabadság belélegzéséért, a gazdi szeretgetéséért. Ez még soha nem adatott meg neki és már csak néhány évig élvezhetné ha valakitől megkaphatná. Rátalálásakor Komáromban a forgalmas városközpontban hajkurászta a gazdi jelöltjeit, többször veszélyeztetve az autók közé szaladva életét. Szaladt a kicsi lábtól lábig, megállt többször felnézni az emberekre, de senki sem szánta meg a fekete kis szőrmókot. Kormi egy öregedő, nyugodt, minden kedves szóért hálás kis eb, aki közel sem a szépségéről, inkább a türelméről, kedvességéről és hálájáról híres. Igazán hű társa lesz új gazdijának, akinek ő lesz a legszebb kutya a világon. Egyetlen “hibája”, hogy nagyon ügyesen fogja meg a háztáji szárnyasokat, ezért csakis csirkementes kertbe engedhető. Ivartalanított, kan kutyus. Kormi egyszer életében szeretne boldog gazdis kutya lenni! Tel.:30/5740578, 0630/2814737
Kormika ajándékba kapott egy csodálatos verset! Köszönjük Máriának!!!!!
Kormika álma…

Nézz rám…nézz csak rám…Mit látsz?
Egy idős,sokat megélt,”egytucat-féle”,fekete kutyát???
Aki,talán,valamikor szebb napokat élt meg,
Mégis,hajlott korára otthona egy menhely lett…
Vagy csak álmaimban él az igazi otthon,mert az sohasem létezett,
Pedig, megértem már sok-sok nyarat és dermesztő telet,
Mégis,valahányszor lehunyom szememet,Téged látlak,
Akit egész életemben annyira szerettem volna,akire annyira vágytam….
Tudom,hogy vagy,tudom,hogy valahol létezel,
S egyszer,talán nemsokára eljössz majd értem….
Korom sötét van,csak az égi lámpások világítanak,
Nem hallatszik más,csak egy-egy panaszos vonyítás az éjszakában,
És a szívet tépő éneknek nincsen más tanúja,
Csak a menhelyen raboskodók és a lassan múló,magányos éjszaka…..
Aludnom kellene,mégsem tudok,
Szememet lehunyva próbálom kizárni e kegyetlen világot,
Sokáig vergődöm,míg végre álomba szenderülök,
Takaróm a csillagos ég,vánkosom a jó öreg anyaföld….
Elrejt az üdezöld fű,ahogy az álom mezsgyéjén önfeledten futkosok,
Orromat a levegőbe fúrva boldogan szimatolok,
Az élet,a szabadság illatát-és ízét repíti felém a szél,
Testem meg-megremeg,ahogy lelkemben egy ősi,szunnyadó érzés életre kél…
Boldogan rohangászom,de a szemem sarkából Téged figyellek,
Hiába csalogat az ősi ösztön s ezernyi illat a virágzó réten,
Nekem Te vagy a legfontosabb,számomra csak Te létezel,
Tiéd szívem utolsó dobbanása is s örök hűségem….
A rét melletti tóparton ülsz,a vizet nézed figyelmesen,
Tekinteted beissza az Isten adta táj szépségét,a messze nyúló végtelent,
Kifulladva melléd telepszem,így ülünk ott meghitten,csendesen,
A lemenő Nap megrajzolja árnyékunkat a tóparti fövenyen,
S e két árnyék úgy válik eggyé,úgy fonódik össze,
Mint az összetartozás örök,beszédes jelképe…
Tekinteted elszakítod a tájtól,pillantásod rám emeled,
S egy őszülő pofájú kutya hálás mosolya ragyog fel szemeidben,
S e pillantás úgy ölel át s oly gyengéden simogat,
Ahogy karod fonja át és kezed simogatja ezüstös szálakkal átszőtt kabátkámat…
Halkan motoz a nádas,a természet lassan nyugovóra tér,
Két fáradt,összetartozó vándor útra kél,
A lebukó nap utolsó sugara aranyba foglalja távolodó alakjukat,
Majd átadja helyét milliónyi fénylő társának és a felkelő Holdnak…
Csattanásra ébredek,az ég alján villámok cikáznak,
A mennydörgés kegyetlenül elszakít Tőled és magával viszi legédesebb álmomat,
Már nincs más,csak a rácsok,a rettegés és a félelem arénája,
S az elemek szörnyű harca,viaskodása,behódolása…
Elillantál,de én tudom,Te vagy,Te valahol létezel,
És tudom,érzem,egyszer eljössz majd értem,
S a tóparton üldögélve a lemenő nap árnyékot vet majd ránk,
Ahogy szemeid tükrében felfedezni vélem egy ősz pofájú,idős kutya hálás mosolyát…

Kálnai Mária
(Szakáll mama)

 

Ha belémszerettél ezek után, vagy csak kérdésed van, íme az elérhetőségem:

Tel.:30/5740578, 0630/2814737

E-mail: info@rexkomarom.hu

Illetve, kérdéseidet felteheted itt a blogon is, Bell megígérte nekem, hogy szívesen válaszolna rájuk!

Csóközön, és nagy pacsi:

Kormi

Az út megtalálása (?)

2013 május 29. | Szerző: Belleth

Sziasztok!

Rájöttem, hogy a blogolás több, mint sajátos gondolataink közlése a nagyvilággal. Ennél sokkal több lehetőség rejlik benne! 🙂

Állatszerető emberként feltett szándékom, hogy segítsek a bajba jutott állatokon, elsősorban kutyákon. Az az ötletem támadt, hogy miért ne ötvözzem a blogolást a kutyák megsegítésével? De tényleg: miért is ne?

Tehát, a mai naptól fogva, időről-időre feltűnnek a blogban gazdátlan kutyák.  Azt várom ezektől a bejegyzésektől, hogy ezeknek az árva kutyáknak jelentősen megnőjön az esélyük a gazdisodásra. Emmellett célom, hogy felnyissam az emberek szemét: az állatvédő nem egy lenézendő emberfaj. Sajnos, gyakran találkozom én és az állatvédő ismerőseim azzal a rengeteg sztereotípiával, ami a tudatlanságban gyökerezik, és olyan emberek terjesztik akik kimondottan okosnak hiszik magukat. Ezek az emberek úgy gondolják, hogy mi nem vagyunk normálisak. Kérdem én: miért is? Miért nem normális az az ember, aki észrevesz egy szenvedő állatot? Miért nem tartja a többség azt normálisnak, hogy odamenjen egy szenvedő, éhező, gazdátlan ebhez, és segítséget nyújtson neki? Azt gondolom, ez nézőpont kérdése. Én nem fordítom el a fejem, mint a többség, mikor látok egy segítségre szorulót. Én oda merek menni hozzá, míg mások inkább megjátsszák hogy észre sem vették a sérült kutyát. Fura a világ. Vajon a többség akkor is elfordítja a fejét, ha egy embert lát sebesülten? Valószínű.  Kíváncsi lennék, akkor is ezt tartaná-e normálisnak, ha az ő családtagja lenne a sebesült. Nyilván nem. Akkor fel lenne háborodva az emberek közönyösségén. Nos, én az állatokkal szembeni közönyön is fel vagyok háborodva. Egy kutya nem egy tárgy. Érző lény, érzései vannak, ahogy nekünk embereknek is vannak érzéseink. A különbség csupán annyi, hogy az állat ki van szolgáltatva nekünk, viszont a gondoskodást élete végéig tartó hűséggel, és szeretettel hálálja meg. Egy állat nem hazudik a szemedbe, nem ver át, nem fogsz benne csalódni. Az állat mindig ugyanolyan: van egy alaptermészete amit ismersz, és azontúl olyanná válik amilyenné neveled. Minden kutya nevelhető, kortól és fajtától függetlenül! Sőt: az is puszta tény, ha egy kutya problémás, arról kizárólag a gazdája tehet. EGYIK KUTYA SEM született agresszívnek, félősnek, nehezen kezelhetőnek! Ha egy kutya ilyenné válik, annak oka van, és ez a mi, vagyis az emberek lelkén szárad. Viszont, jó kezekben ezek a kutyák is rehabilitálhatóak, vagyis képzés után elhagyják tanult rossz szokásaikat, és a kutyatársadalom kiegyensúlyozott tagjaivá válnak.  🙂

Ennyit bevezetésként. Most pedig, egyenként szeretném bemutatni a Rex Komáromi Állatvédő Egyesület árva kutyusait!

Kellemes nézelődést kívánok mindenkinek! Amennyiben valakinek hozzászólása van az előzőekhez, szívesen várom, szeretném ha ez a blog némiképp interaktív lenne 🙂  És természetesen várom a kérdéseket a kutyusokkal kapcsolatban is!

 

Kutty

2013 április 18. | Szerző: Belleth

Sziasztok!

Mostanság napjaim központi témája a kutya. Szeretem az állatokat, kutyákat és a cicákat egyaránt, úgymond kezdő állatvédőnek tartom magam, aztán hogy ez hova fajul majd, a jövő zenéje… 🙂

Körmi, a kutyám 9 hónapos staffi-labi mix, akaratos, öntörvényű dögvész, ennek ellenére imádom és oda nem adnám senkinek semmi pénzért! 😀  Mostanság én vagyok itthon az ügyeletes szemét, hiszen életét szabályozni próbálom, nem tehet meg mindent amit Őméltósága akar, hiszen meg kell tanulnia szabályok közt élni, hogy az elkövetkezendő 10-15 évünk viszonylag problémamentes és boldog legyen.  Jójó, boldogság leginkább csak a mesében van… akkor inkább úgy mondom, hogy kiegyensúlyozott, jókedvű közös életünk legyen, ne legyen számára teher a család, a szomszédok, más állatok, és nekünk se legyen teher az ő közelsége. Hanem hogy családtagként tudjon élni velünk.  Megmondom őszintén, a helyzet picit sem könnyű. Nekem ő az első kutyám, tehát nevelés terén kezdőnek számítok, ezelőtt csak párom vizsláját neveltem, na az sem volt piskóta mivel kapásból vizsla, és 5-6 éves volt.  De azért vele haladtam, annak ellenére is, hogy az ő energiaszintje jóval az enyém felett volt, amit Cesar Millen kimondottan ellenez, viszont így alakult.  De az idő minket igazolt, a hebrencs vizsla lenyugodott, már-már jólneveltnek lett mondható, nagyon kötődött hozzám, sokat változott. A végén már az az érzésünk volt, rám jobban hallgat, mint a gazdájára. Én erre csak azt a magyarázatot tudom adni, hogy talán az én kisugárzásom nyugodttá tette, és ilyenkor jobban tudott koncentrálni a parancsra 🙂

Viszont Körmi egészen más tészta. Rá úgy érzem, kevésbé vagyok hatással, és néha felmerül bennem: lehet, hogy rosszul választottam? Holott, mikor az ismerősünknél kiválasztottam, biztos voltam benne: jó döntést hoztam. Igyekeztem jó gazdája lenni, és erre igyekszem a mai napig is, minden egyes nap. Próbálok következetes lenni, nevelni őt, tanítani, de közben játszani is. Nem mondom, hogy ez könnyű, mert bár értelmes és gyorsan tanul, sokszor nem akarja végrehajtani a parancsot.  Ilyenkor is kitartó maradok, próbálok nem veszíteni a türelmemből, ami nehéz, de tudom hogy mindig nyugodtnak és határozottnak kell lennem vele szemben.  Most azt a módszert vezettem be, hogy egyszerre alkalmazom a pozitív és negatív megerősítést. Tehát mikor rosszul viselkedik azonnal megszidom, otthagyom vagy hátat fordítok neki. Mikor engedelmeskedik, vagy alapvetően az hogy nyugodt tud maradni, jutalmazom falattal, simivel, játékkal, puszival.  Így hátha nagyobb a kontraszt a rossz és a jó viselkedés között, hátha jobban fog tudni különbséget tenni.

Érdekes, mert azt hittem, ha kutyám lesz ennyivel be is érem, hogy naponta foglalkozom a saját kutyámmal, és annyi. De nem, úgy tűnik, nekem más lapot osztottak. Egyfajta igény van bennem arra, hogy segítséget nyújtsak.  Én jelenleg az online segítségnyújtásra rendezkedtem be, tehát a közösségi portálon próbálom segíteni a menhelyi, gyepmesteri telepeken, állatvédő egyesületeknél lévő gazdátlan kutyák családba kerülését.  Eközben rengeteg kedves, állatszerető emberrel kerülök kapcsolatba, akiktől rengeteget tanulok, egyrészt a kutyákról, másrészt az emberekről, és emberségre is tanítanak. Ezúton is köszönöm ezt Nekik! És reménykedek benne, még sok-sok ilyen emberrel fogok megismerkedni, mert csodálatos amit csinálnak, és miközben nekik segítek, úgy érzem, helyes amit teszek, hazaértem.  De közben van egy másik világ is, amiben élek, ahol több időt kell töltenem. Ott a hozzám közel állók egyáltalán nem támogatják segítő szándékomat, cikiznek vele, olykor még úgy is érzem, hogy hátráltatnak.  Ennek ellenére, mindennapjaimat átszövi a kutyázás, a megosztások, hozzászólások, segítségkérések. Helyesnek érzem amit teszek, és azt érzem helytelennek, ahogy a többiek ehhez viszonyulnak. Néha jól esne, ha nem egyedül kéne szembe mennem az árral, hanem valaki azt mondaná: Bell, az a helyes amit Te teszel, és én ebben támogatlak, és vállvetve harcolok az oldaladon a kutyákért, az életükért. De ilyen ember nincs. Senki. És ez engem felháborít!

Mondjátok, normális ez? Én azt hiszem, hogy nem. Számomra nem elfogadható a közöny, érdektelenség, az állatok kínzása, átverése.  És legfőképp, mélyen elítélem a képmutatást…

Épp ezért lett a blogom címe az Útkeresés. Nem vagyok benne biztos, hogy most ott vagyok, ahol lennem kell. De azt sem tudom, hol kéne lennem ahhoz, hogy teljes legyen az életem, és kiegyensúlyozottnak mondjam magam.

Ha bárkinek bármi hozzászólása, ötlete, megjegyzése van, szeretettel várom! 🙂

Puszilok mindenkit:  Bell

Kuszaság

2013 április 2. | Szerző: Belleth

Sziasztok!

Elnézést, tudom hogy sok idő telt el az első bejegyzésem óta. Nem szeretnék a Húsvéttal takarózni, de tény, hogy a hétvégére azért valamilyen szinten rányomta a bélyegét.

Az igazsághoz természetesen az is hozzátartozik, hogy lelkileg sem vagyok mostanság jó passzban. Az elmúlt időszakban sok minden szakadt a nyakamba.  Rám hárult az egész háztartás vezetése, annak minden feladatával, nyűgjével együtt,  én tartom szinte az egész családban a lelket, nekem mondja el mindenki a problémáit és én adjak tanácsot,  oldjak meg mindent, kb olyan ez mintha én lennék a nagymama aki összetartja a családot és mindent kézben tart. Csak az a probléma, hogy én harmadannyi idős vagyok mint egy nagyi, és erre nem voltam felkészülve.  Azt mondják (vagy inkább csak hazudják?) hogy a Sors mindenkire annyi terhet rak, amennyit elbír. Nos, én ezt amiatt kétlem, mert csak idő kérdése, és hamarosan összerogyok a terhek alatt.  Sajnos, ez a komor valóság, mindenféle túlzás nélkül.

A korombelieknek (legyen az lány vagy fiú) olyasmi problémáik vannak, hogy lediplomázzanak, megtalálják és megtartsák az első munkahelyük,  legyen egy komoly kapcsolatuk, megtalálják beosztani a fizetésük, és időnként elmenjenek szórakozni, bulizni.    Ehhez képest, nekem olyan problémáim vannak, mint a bőven 40 feletti, de inkább 50-60-as éveiben járó korosztálynak.   Fogalmam sincs, ezt mivel érdemeltem ki, egyfajta büntetésnek érzékelem.  Nem tudom, miért ennyire nehéz a sorsom, egyenlőre csak annyit tudok hogy ezt dobta a gép, és kész.

Most azt érzem, ebből a helyzetből valahogyan ki kell törnöm, különben a hullámok összecsapnak a fejem felett. Másrészről viszont sajnálom a körülöttem lévő embereket, mert nélkülem vajon mi lesz velük?  Szinte én vagyok az egyetlen támaszuk.  Sajnos, egyik nagy hibám (?) hogy előtérbe helyezek másokat magammal szemben. Ez egyrészt nemes és nagylelkű dolog,  másrészről viszont nem élhetem mások életét, nem nézhetem mindig mások javát a magamé helyett. A saját boldogulásomra is figyelnem kéne, de sajnos jelenleg ez a kettő nem összeegyeztethető.

Hát igen, az ilyen és ehhez hasonló dilemmáim miatt lett a blogom címe Útkeresés.  Jelenleg nem találom a helyem a világban, és fogalmam sincs, a létemnek mi értelme van, tudnék neki örülni, ha végre sikerülne rájönnöm.

Lassan zárom az irományom, úgy érzem, ez a bejegyzés sokkal személyesebb, és tartalmasabb lett az előzőnél.

Szép napot, puszillak Titeket! 🙂

Szép napot!

2013 március 28. | Szerző: Belleth

Kedves Mindenki, először is hadd kezdjem egy gyors bemutatkozással! 🙂  Belleth vagyok, 24 éves kozmetikus.  Ez az első blogom, és abból az apropóból született meg, hogy igényem lett rá, amolyan belső késztetés, hívd, ahogy szeretnéd. Bármerre nézek, azt látom és tapasztalom, hogy a világ teljesen eltorzult, én magam sem találom a helyem, holott úgy érzem mindennek az lenne a kulcsa hogy tudjuk: kik vagyunk, és merre tartunk a világban.
Biztosan lesznek köztetek olyanok, akiknek nem nyeri el tetszését a blogom, a stílusom, a világlátásom. Tudnotok kell, hogy ezzel semmi gond! Nem vagyunk egyformák, és ez így tökéletes. Unalmas lenne a világ csupa egyforma emberrel 🙂 Akkor nem lenne semmi szín, semmi pezsgés. Holott, ez hozzá tartozik az élethez.  Ennek ellenére azt látom, utáljuk a változásokat.  Szerintem csak azért, mert attól félünk, hogy a változás majd negatív élményt hoz, hogy rosszabbodni fog az életünk. Holott nem törvényszerű, hogy ez így legyen! Gondoljatok csak bele, minden egyes változás egyfajta lehetőség is, hogy merre indulj tovább.  Nos, útravalónak annyit, hogy ezen gondolkodjatok el! 🙂 

Puszilok mindenkit, legyen szebb napotok! És írjunk petíciót, hogy Holle anyó mondjon le, mert elegem van az örökös havazásból tavasszal!