Kutty

2013 április 18. | Szerző: Belleth

Sziasztok!

Mostanság napjaim központi témája a kutya. Szeretem az állatokat, kutyákat és a cicákat egyaránt, úgymond kezdő állatvédőnek tartom magam, aztán hogy ez hova fajul majd, a jövő zenéje… 🙂

Körmi, a kutyám 9 hónapos staffi-labi mix, akaratos, öntörvényű dögvész, ennek ellenére imádom és oda nem adnám senkinek semmi pénzért! 😀  Mostanság én vagyok itthon az ügyeletes szemét, hiszen életét szabályozni próbálom, nem tehet meg mindent amit Őméltósága akar, hiszen meg kell tanulnia szabályok közt élni, hogy az elkövetkezendő 10-15 évünk viszonylag problémamentes és boldog legyen.  Jójó, boldogság leginkább csak a mesében van… akkor inkább úgy mondom, hogy kiegyensúlyozott, jókedvű közös életünk legyen, ne legyen számára teher a család, a szomszédok, más állatok, és nekünk se legyen teher az ő közelsége. Hanem hogy családtagként tudjon élni velünk.  Megmondom őszintén, a helyzet picit sem könnyű. Nekem ő az első kutyám, tehát nevelés terén kezdőnek számítok, ezelőtt csak párom vizsláját neveltem, na az sem volt piskóta mivel kapásból vizsla, és 5-6 éves volt.  De azért vele haladtam, annak ellenére is, hogy az ő energiaszintje jóval az enyém felett volt, amit Cesar Millen kimondottan ellenez, viszont így alakult.  De az idő minket igazolt, a hebrencs vizsla lenyugodott, már-már jólneveltnek lett mondható, nagyon kötődött hozzám, sokat változott. A végén már az az érzésünk volt, rám jobban hallgat, mint a gazdájára. Én erre csak azt a magyarázatot tudom adni, hogy talán az én kisugárzásom nyugodttá tette, és ilyenkor jobban tudott koncentrálni a parancsra 🙂

Viszont Körmi egészen más tészta. Rá úgy érzem, kevésbé vagyok hatással, és néha felmerül bennem: lehet, hogy rosszul választottam? Holott, mikor az ismerősünknél kiválasztottam, biztos voltam benne: jó döntést hoztam. Igyekeztem jó gazdája lenni, és erre igyekszem a mai napig is, minden egyes nap. Próbálok következetes lenni, nevelni őt, tanítani, de közben játszani is. Nem mondom, hogy ez könnyű, mert bár értelmes és gyorsan tanul, sokszor nem akarja végrehajtani a parancsot.  Ilyenkor is kitartó maradok, próbálok nem veszíteni a türelmemből, ami nehéz, de tudom hogy mindig nyugodtnak és határozottnak kell lennem vele szemben.  Most azt a módszert vezettem be, hogy egyszerre alkalmazom a pozitív és negatív megerősítést. Tehát mikor rosszul viselkedik azonnal megszidom, otthagyom vagy hátat fordítok neki. Mikor engedelmeskedik, vagy alapvetően az hogy nyugodt tud maradni, jutalmazom falattal, simivel, játékkal, puszival.  Így hátha nagyobb a kontraszt a rossz és a jó viselkedés között, hátha jobban fog tudni különbséget tenni.

Érdekes, mert azt hittem, ha kutyám lesz ennyivel be is érem, hogy naponta foglalkozom a saját kutyámmal, és annyi. De nem, úgy tűnik, nekem más lapot osztottak. Egyfajta igény van bennem arra, hogy segítséget nyújtsak.  Én jelenleg az online segítségnyújtásra rendezkedtem be, tehát a közösségi portálon próbálom segíteni a menhelyi, gyepmesteri telepeken, állatvédő egyesületeknél lévő gazdátlan kutyák családba kerülését.  Eközben rengeteg kedves, állatszerető emberrel kerülök kapcsolatba, akiktől rengeteget tanulok, egyrészt a kutyákról, másrészt az emberekről, és emberségre is tanítanak. Ezúton is köszönöm ezt Nekik! És reménykedek benne, még sok-sok ilyen emberrel fogok megismerkedni, mert csodálatos amit csinálnak, és miközben nekik segítek, úgy érzem, helyes amit teszek, hazaértem.  De közben van egy másik világ is, amiben élek, ahol több időt kell töltenem. Ott a hozzám közel állók egyáltalán nem támogatják segítő szándékomat, cikiznek vele, olykor még úgy is érzem, hogy hátráltatnak.  Ennek ellenére, mindennapjaimat átszövi a kutyázás, a megosztások, hozzászólások, segítségkérések. Helyesnek érzem amit teszek, és azt érzem helytelennek, ahogy a többiek ehhez viszonyulnak. Néha jól esne, ha nem egyedül kéne szembe mennem az árral, hanem valaki azt mondaná: Bell, az a helyes amit Te teszel, és én ebben támogatlak, és vállvetve harcolok az oldaladon a kutyákért, az életükért. De ilyen ember nincs. Senki. És ez engem felháborít!

Mondjátok, normális ez? Én azt hiszem, hogy nem. Számomra nem elfogadható a közöny, érdektelenség, az állatok kínzása, átverése.  És legfőképp, mélyen elítélem a képmutatást…

Épp ezért lett a blogom címe az Útkeresés. Nem vagyok benne biztos, hogy most ott vagyok, ahol lennem kell. De azt sem tudom, hol kéne lennem ahhoz, hogy teljes legyen az életem, és kiegyensúlyozottnak mondjam magam.

Ha bárkinek bármi hozzászólása, ötlete, megjegyzése van, szeretettel várom! 🙂

Puszilok mindenkit:  Bell

Kuszaság

2013 április 2. | Szerző: Belleth

Sziasztok!

Elnézést, tudom hogy sok idő telt el az első bejegyzésem óta. Nem szeretnék a Húsvéttal takarózni, de tény, hogy a hétvégére azért valamilyen szinten rányomta a bélyegét.

Az igazsághoz természetesen az is hozzátartozik, hogy lelkileg sem vagyok mostanság jó passzban. Az elmúlt időszakban sok minden szakadt a nyakamba.  Rám hárult az egész háztartás vezetése, annak minden feladatával, nyűgjével együtt,  én tartom szinte az egész családban a lelket, nekem mondja el mindenki a problémáit és én adjak tanácsot,  oldjak meg mindent, kb olyan ez mintha én lennék a nagymama aki összetartja a családot és mindent kézben tart. Csak az a probléma, hogy én harmadannyi idős vagyok mint egy nagyi, és erre nem voltam felkészülve.  Azt mondják (vagy inkább csak hazudják?) hogy a Sors mindenkire annyi terhet rak, amennyit elbír. Nos, én ezt amiatt kétlem, mert csak idő kérdése, és hamarosan összerogyok a terhek alatt.  Sajnos, ez a komor valóság, mindenféle túlzás nélkül.

A korombelieknek (legyen az lány vagy fiú) olyasmi problémáik vannak, hogy lediplomázzanak, megtalálják és megtartsák az első munkahelyük,  legyen egy komoly kapcsolatuk, megtalálják beosztani a fizetésük, és időnként elmenjenek szórakozni, bulizni.    Ehhez képest, nekem olyan problémáim vannak, mint a bőven 40 feletti, de inkább 50-60-as éveiben járó korosztálynak.   Fogalmam sincs, ezt mivel érdemeltem ki, egyfajta büntetésnek érzékelem.  Nem tudom, miért ennyire nehéz a sorsom, egyenlőre csak annyit tudok hogy ezt dobta a gép, és kész.

Most azt érzem, ebből a helyzetből valahogyan ki kell törnöm, különben a hullámok összecsapnak a fejem felett. Másrészről viszont sajnálom a körülöttem lévő embereket, mert nélkülem vajon mi lesz velük?  Szinte én vagyok az egyetlen támaszuk.  Sajnos, egyik nagy hibám (?) hogy előtérbe helyezek másokat magammal szemben. Ez egyrészt nemes és nagylelkű dolog,  másrészről viszont nem élhetem mások életét, nem nézhetem mindig mások javát a magamé helyett. A saját boldogulásomra is figyelnem kéne, de sajnos jelenleg ez a kettő nem összeegyeztethető.

Hát igen, az ilyen és ehhez hasonló dilemmáim miatt lett a blogom címe Útkeresés.  Jelenleg nem találom a helyem a világban, és fogalmam sincs, a létemnek mi értelme van, tudnék neki örülni, ha végre sikerülne rájönnöm.

Lassan zárom az irományom, úgy érzem, ez a bejegyzés sokkal személyesebb, és tartalmasabb lett az előzőnél.

Szép napot, puszillak Titeket! 🙂