Elnézést, tudom hogy sok idő telt el az első bejegyzésem óta. Nem szeretnék a Húsvéttal takarózni, de tény, hogy a hétvégére azért valamilyen szinten rányomta a bélyegét.
Az igazsághoz természetesen az is hozzátartozik, hogy lelkileg sem vagyok mostanság jó passzban. Az elmúlt időszakban sok minden szakadt a nyakamba. Rám hárult az egész háztartás vezetése, annak minden feladatával, nyűgjével együtt, én tartom szinte az egész családban a lelket, nekem mondja el mindenki a problémáit és én adjak tanácsot, oldjak meg mindent, kb olyan ez mintha én lennék a nagymama aki összetartja a családot és mindent kézben tart. Csak az a probléma, hogy én harmadannyi idős vagyok mint egy nagyi, és erre nem voltam felkészülve. Azt mondják (vagy inkább csak hazudják?) hogy a Sors mindenkire annyi terhet rak, amennyit elbír. Nos, én ezt amiatt kétlem, mert csak idő kérdése, és hamarosan összerogyok a terhek alatt. Sajnos, ez a komor valóság, mindenféle túlzás nélkül.
A korombelieknek (legyen az lány vagy fiú) olyasmi problémáik vannak, hogy lediplomázzanak, megtalálják és megtartsák az első munkahelyük, legyen egy komoly kapcsolatuk, megtalálják beosztani a fizetésük, és időnként elmenjenek szórakozni, bulizni. Ehhez képest, nekem olyan problémáim vannak, mint a bőven 40 feletti, de inkább 50-60-as éveiben járó korosztálynak. Fogalmam sincs, ezt mivel érdemeltem ki, egyfajta büntetésnek érzékelem. Nem tudom, miért ennyire nehéz a sorsom, egyenlőre csak annyit tudok hogy ezt dobta a gép, és kész.
Most azt érzem, ebből a helyzetből valahogyan ki kell törnöm, különben a hullámok összecsapnak a fejem felett. Másrészről viszont sajnálom a körülöttem lévő embereket, mert nélkülem vajon mi lesz velük? Szinte én vagyok az egyetlen támaszuk. Sajnos, egyik nagy hibám (?) hogy előtérbe helyezek másokat magammal szemben. Ez egyrészt nemes és nagylelkű dolog, másrészről viszont nem élhetem mások életét, nem nézhetem mindig mások javát a magamé helyett. A saját boldogulásomra is figyelnem kéne, de sajnos jelenleg ez a kettő nem összeegyeztethető.
Hát igen, az ilyen és ehhez hasonló dilemmáim miatt lett a blogom címe Útkeresés. Jelenleg nem találom a helyem a világban, és fogalmam sincs, a létemnek mi értelme van, tudnék neki örülni, ha végre sikerülne rájönnöm.
Lassan zárom az irományom, úgy érzem, ez a bejegyzés sokkal személyesebb, és tartalmasabb lett az előzőnél.
Kuszaság
2013 április 2. | Szerző: Belleth
Sziasztok!
Elnézést, tudom hogy sok idő telt el az első bejegyzésem óta. Nem szeretnék a Húsvéttal takarózni, de tény, hogy a hétvégére azért valamilyen szinten rányomta a bélyegét.
Az igazsághoz természetesen az is hozzátartozik, hogy lelkileg sem vagyok mostanság jó passzban. Az elmúlt időszakban sok minden szakadt a nyakamba. Rám hárult az egész háztartás vezetése, annak minden feladatával, nyűgjével együtt, én tartom szinte az egész családban a lelket, nekem mondja el mindenki a problémáit és én adjak tanácsot, oldjak meg mindent, kb olyan ez mintha én lennék a nagymama aki összetartja a családot és mindent kézben tart. Csak az a probléma, hogy én harmadannyi idős vagyok mint egy nagyi, és erre nem voltam felkészülve. Azt mondják (vagy inkább csak hazudják?) hogy a Sors mindenkire annyi terhet rak, amennyit elbír. Nos, én ezt amiatt kétlem, mert csak idő kérdése, és hamarosan összerogyok a terhek alatt. Sajnos, ez a komor valóság, mindenféle túlzás nélkül.
A korombelieknek (legyen az lány vagy fiú) olyasmi problémáik vannak, hogy lediplomázzanak, megtalálják és megtartsák az első munkahelyük, legyen egy komoly kapcsolatuk, megtalálják beosztani a fizetésük, és időnként elmenjenek szórakozni, bulizni. Ehhez képest, nekem olyan problémáim vannak, mint a bőven 40 feletti, de inkább 50-60-as éveiben járó korosztálynak. Fogalmam sincs, ezt mivel érdemeltem ki, egyfajta büntetésnek érzékelem. Nem tudom, miért ennyire nehéz a sorsom, egyenlőre csak annyit tudok hogy ezt dobta a gép, és kész.
Most azt érzem, ebből a helyzetből valahogyan ki kell törnöm, különben a hullámok összecsapnak a fejem felett. Másrészről viszont sajnálom a körülöttem lévő embereket, mert nélkülem vajon mi lesz velük? Szinte én vagyok az egyetlen támaszuk. Sajnos, egyik nagy hibám (?) hogy előtérbe helyezek másokat magammal szemben. Ez egyrészt nemes és nagylelkű dolog, másrészről viszont nem élhetem mások életét, nem nézhetem mindig mások javát a magamé helyett. A saját boldogulásomra is figyelnem kéne, de sajnos jelenleg ez a kettő nem összeegyeztethető.
Hát igen, az ilyen és ehhez hasonló dilemmáim miatt lett a blogom címe Útkeresés. Jelenleg nem találom a helyem a világban, és fogalmam sincs, a létemnek mi értelme van, tudnék neki örülni, ha végre sikerülne rájönnöm.
Lassan zárom az irományom, úgy érzem, ez a bejegyzés sokkal személyesebb, és tartalmasabb lett az előzőnél.
Szép napot, puszillak Titeket! 🙂